Egy korszak zárult le elsősorban a magyar médiavitában, amikor Thorbjorn Jagland, a 47 tagot magába foglaló strasbourgi Európa Tanács főtitkára január 29-én egy sajtóreggelin jelentette ki: Magyarország jelentős haladást ért el a sajtószférában, majd ezt mondta a magyar kormányt a témában támadókról: „Voltak bizonyos túlzások, bizonyos vádak, amelyek nem az Európában megszokott normákon alapultak, hanem bizonyos sajátos normákat hoztak létre Magyarországra szabva”. Ezzel Jagland a magyar jobbközép régen hangoztatott, ma már közhelyszámba menő megállapítását fogalmazta meg, amely szerint velünk szemben kettős mércét alkalmaznak az EU-ban. De miért tartott ez ilyen sokáig? A Brüsszelben dúló háború egyik főszereplőjét, Gál Kinga néppárti európai parlamenti képviselőt, az EP bel- és igazságügyi bizottsága („LIBE”) alelnökét kérdezte minderről brüsszeli tudósítónk, a kettős mércével kezdve a kérdéseket.
– Itt Brüsszelben 2011 januárja óta, vagyis attól kezdve, hogy „begyűrűzött” ide a médiacirkusz, azt hangoztatjuk, hogy kettős mércét alkalmaznak. Olyan alapon, mint amin Magyarországot támadták, bármely ország médiája darabokra szedhető. Ebből látszik elsősorban, hogy politikai kérdésről van szó. Senkit nem érdekeltek az érvek. Az Európai Parlament Bel- és Igazságügyi Bizottságában két hete hétfőn folytatódott tovább a vita. Hiába érveltünk – mutattunk rá az Alkotmánybíróság döntésére, arra, hogy módosult a jogszabály, hogy egyezségre jutunk az Európa Tanáccsal, senkit nem érdekeltek ezek a tények. Jagland mondott még egy érdekeset ezen a sajtóreggelin. Mégpedig azt, hogy a vizsgálódásra José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke kérte fel őket azért, mert az Európai Uniónak nem volt jogköre beavatkozni ezekbe az ügyekbe. Tehát példát akartak statuálni Magyarországgal. És ha nem volt hozzá eszközük azután, hogy a médiatörvényt az Európai Bizottság hatáskörébe tartozó kérdések területén rendeztük, elkezdték a politikai nyomásgyakorlást a strasbourgi Európa Tanácson keresztül. Ehhez kellett a Velencei Bizottság is, amely az Európa Tanács tanácsadó testülete és erre kellett az a cirkusz, ami itt zajlik az Európai Parlamentben. Ameddig ezt fenntartják, addig elég a vagdalkozás, a konkrétumokról pedig nem kell beszélni. Két éve mondják, hogy Magyarországon nincs sajtószabadság és a többit. Miközben a kormány számos ponton változtatott is a törvényen. De ez nekik nem elég és nem jó. Folytatják a tamtamozást.
– Amikoraz emberi jogokkal foglalkozó, úgynevezett LIBE bizottságban – amelynek Ön alelnöke – a román szocialista Renata Weber, a magyarországi médiajelentés társkészítője legutóbb azt nyilatkozta, hogy nálunk az újságírók esetében a cenzúra napi gyakorlat, Veress József, a Népszava publicistája ezt lapunk kérdésére kereken tagadta azzal, hogy lapjuknál a cenzúra vagy öncenzúra elképzelhetetlen. Ha Ön megkérdezné a webereket, megmondanák, konkrétan melyik magyarországi médiumnál folyik ez a cenzúrázás, mit felelnének?
– Megkérdeztük, de soha nincs konkrét válasz. Az is elhangzott ezen az ülésen, hogy az egész társadalom szenved a korlátozó törvények nyomán létrejött feszült, fojtogató hangulattól és az újságírók nem érzik jól magukat. Ilyen alapon egész Európát, minden tagállamot vizsgálni kellene. Ez tényleg felháborító kettős mérce. Határtalanul aljas, ami aláássa az Európai Unió hitelességét és tekintélyét. 2012 februárjában – egy éve – született az a döntés az Európai Parlamentben, hogy Magyarország állapotáról jelentés készüljön. Az EP meghozott többségi szavazással egy ilyen határozatot – amelynek csak a néppártiak álltak ellen – és felkérte a Bel- és Igazságügyi Bizottságot, hogy járjon el. Ez normális esetben egy véges folyamat, néhány hónap alatt vagy lekerül a napirendről, vagy lesz egy határozat belőle. Készítenek egy jelentést, amit az adott bizottságban megvitatnak, és vagy elfogadnak vagy elvetnek, és az előbbi esetben elkerül a plenáris ülésre. E helyett mi zajlik? Egy évvel ezelőtt kijelölték a mi bizottságunkat, ahol kitalálták, hogy nem egy határozattervezet készül első lépésben, hanem ki tudja hány munkadokumentum. Korábban háromról beszélték. Most már négyről. Lényeg: minél több csőből tüzeljenek és ezzel fenntartsák a tűzijátékot. És ezek még csak munkadokumentumok! Akárhányszor jelezzük, hogy most már át kellene térni a végleges jelentésnek legalább a tervezeti formájának lezáráshoz, akkor mindig az a válasz, hogy a jelentéstevő még mindig dolgozik rajta. Ronda politikai játék folyik itt az Európai Parlamentben. Ráadásul tudja, mit fogalmaztak meg például a sajtóról szóló legutóbbi bizottsági vitán? A jelentéstevő zárszavában azt mondta ki, hogy nem az a kérdés, hogy van-e cenzúra Magyarországon, hanem hogy „lehetne-e”. Majd leszögezte, hogy a feladat e lehetőségnek a megakadályozása. Ezt melyik ország esetében nem lehetne feladatul tűzni?
– Pontosan egy évvel Jagland elnök sajtóreggelije előtt Neelie Kroes, az Európai Bizottság magyar adófizetők által is busásan fizetett alelnöke azt hazudta, hogy a Klubrádió nyolc vidéki frekvenciáját elveszítette. A valóságban a Klubrádió ötre nem fizetett, és most arra a háromra sem akar, amelyekre a Médiatanács – folyamatosan kedvébe járva az általa világhírűvé tett propagandaadónak -, csökkentgeti a frekvencia díjtételeket, miközben a fél világ azzal van tele, hogy az adót elhallgattatták. Kár, hogy például a Telenor nem utánozza ezt a modellt: mennyivel olcsóbb lenne a klienseinek, akik akkor is használhatnák mobiljaikat, ha még a sorozatban csökkentett összeget sem fizetik ki…
Neelie Kroes biztos asszonynak tudnia kellene, hogy a helyzet nem ez volt. Ismét nem a kézzel fogható valóság a lényeg, vagyis az, hogy szól a rádió. Nem. Azon aggódnak, ahogy a bizottsági vitában is elhangzott, hogy ideiglenes frekvenciaengedéllyel sugároz. Egyébként én azt is el tudom képzelni, hogy a digitális politikáért felelős biztos asszonnyal elhitetik, amit mond, majd már nem akarja visszavonni az általa hangoztattakat. De felteszem a kérdést: vajon melyik más tagállam ügyében csinálnának ekkora felfordulást, ha ott egy kereskedelmi adó éppen hány vidéki frekvencián sugároz vagy sem?
– Beszélgetésünk előtt jött ki a 80 milliós Németország közszolgálati adója, a Deutsche Welle hírportálján az a hosszú cikk, amit elhoztam. Úgy kezdődik, hogy Orbán Viktor Brüsszelt az „új Moszkvának” nevezte, és hogy továbbra is bírálat éri szélsőjobboldali politikáját. A szerző, Keno Verseck cikkének angol fordítását véletlenül megnéztem a honlapjukon. Meghökkentő módon a fordításban a „szélsőjobb” helyett „jobboldali” állt. Itt vagy a fordító lehetett a szerzőnél realistább, vagy lusta volt alapos munkát végezni. A kérdés azonban az: meddig tűrhető ez? 2002-ben a Budapesten akkreditált külföldi tudósítók világra szóló zajt csaptak, amikor ezeknek a szakmai tisztességtelenségükben naponta pancsoló primadonnáknak egy magyar diákcsoport cikkeikről készült felmérése nem tetszett…
– A baj már azzal kezdődik, hogy Orbán Viktor pontosan az ellenkezőjét mondta. Azt, hogy Brüsszel nem Moszkva. Mi azt, amit mondott, itt lefordítottuk angolra és mindenkinek elküldtük, mert itt is az ellenkezőjét terjesztették. A cikk így eleve csúsztatással kezdődik. De mondok egy itteni példát, ami táptalaja az ilyen „ténymegállapításnak”. Bokros Lajos EP-képviselő az ír elnökségről szóló vitában úgy szólt hozzá, hogy a Jobbik problémáját összemosta a Fidesszel. És ezt egy plenáris ülésen mondja be egy teljesen oda nem illő kérdés vitájában. A kérdést felteszem: mi a hasznuk belőle? Egy kormányt akarnak lejáratni és egy egész országot járatnak le vele.
– Mi történne az Ön bizottságában, ha a rendőrség ma megverne néhány, feladatát végző újságírót Pesten?
– Biztos vagyok benne, hogy azonnal lenne kérdés, azonnal előtérbe kerülne a Magyarország-jelentés, és arról folyna a szó, hogy mennyire eltorzult a jogállamiság Magyarországon, mert bármilyen apró dolog…
– De az nem apróság, ha újságírókat vernek meg…
– Természetesen, elfogadhatatlan, egy ilyen típusú jogsértés, én is elítélném, mert ez nem lehet módszer.
– Azért a szocialistáknak igazuk lenne, ha ezt a LIBE elé vinnék, nem?
– Igen, csakhogy ez ugyanolyan hipotetikus kérdés és ugyanott tartunk vele, mint az előbb említettel: mi lenne, ha cenzúráznának…
– Ez beugratós kérdés volt. Az igazi kérdés az, hogy Önök miért nem csaptak zajt, amikor munkájuk végzésekor, illetőleg amiatt újságírókat vertek Budapesten a szocialisták idején?
– Most a 2006-os őszi eseményekről beszél? Mert akkor nagyon is sokat tettünk.
– Most nem arról, hanem más esetekről. Van nyoma annak, hogy ilyenkor kiverték a huppot”? Ugyanis ennek semmiféle nyilvánosságát nem lehetett tapasztalni. Vagyis akár a próbálkozásnak is.
– Én ennek azért mondok ellent, mert minden egyes alkalommal, amikor történt ilyen jogsértés Magyarországon, akkor azt minden esetben elő is hoztuk, és én jómagam, a bel- és igazságügyi bizottságban vívtam meg a harcaimat azért, hogy ezekről szó essen. De az igaz, hogy önmagukban a néppárti képviselők kevesek ahhoz a baloldali liberális többség ellenében, hogy egy-egy ilyen kérdés napirendre kerüljön. Ezért hiába kértük, hogy vegyék napirendre, hiába kezdeményeztünk erről parlamenti vitát annak idején, gyakorlatilag e fázison nem jutottunk túl, hiszen a demokrácia szabálya, hogy ha egy kezdeményezés nem kapja meg a többséget, akkor abból nem lesz semmi. Most pedig összeálltak a szocialisták, a liberálisok, a zöldek és az őket mindig támogató kommunisták, és az a négy erő kiteszi azt a többséget, amivel azt az ügyet pillanatok alatt fel tudják játszani.
– Ha 2014-ben netán az antidemokratikus erők kerülnek hatalomra, tehát azok, akik szemet lőnek ki vagy – mint a Demokratikus Koalíció bejelentette – az Alaptörvényt ki akarják dobni az ablakon kétharmad nélkül is, ugyanúgy fel fogják vetni, ha a Magyar Nemzet vagy a Lánchíd rádió nem kap elég vagy nulla állami hirdetést, mint ahogyan ezt a szocialisták teszik a saját térfelükön lévő médiumok esetében?
– Ami konkrét vagy megalapozott jogsértés, azt fel fogjuk vetni, mint eddig is felvetettük, de az is biztos, hogy van egy határ, amikor a politikai érdek nem mehet szembe az ország érdekével. Tehát a politikai játékokban van egy olyan határvonal, amelyet nem lehet túllépni ahhoz, hogy tisztességesek maradjunk.
Megjelent a Magyar Nemzet 2013. február 7-i számában.