Biztonság nélkül nincs szabadság

A magyar kormány migrációs politikájának tézisei határozzák meg azt az állásfoglalást, amelyet az Európai Néppárt (EPP) képvisel az uniós döntéshozásban, és amelyet a Gál Kinga, a Fidesz európai parlamenti képviselője által vezetett munkacsoport dolgozott ki. Az EPP alelnökeként is tevékenykedő magyar politikus a dokumentum tartalmáról és kisebbségvédelmi munkájáról beszélt lapunknak.

 

– Üvöltözéssel kezdődött az év eleje az ön számára, amikor Louis Michel, a belga liberálisok EP-képviselője az Európai Parlament emberi jogi bizottságában önön kérte számon, hogy levezető elnökként állítólag nem akart rendes vitát folytatni a dán menekültügyi szabályokról. Az esztendő vége azonban csendesnek látszik – vagy csak kívülről tűnik így?

– Ismerjük ezt a fajta liberális politikust, itt, az Európai Parlamentben, akinek addig létezik jog és demokratikus keret, ameddig az az ő igazát támasztja alá. Nos, hiába csendesebb most az év vége, semmivel sem gondolom egyszerűbbnek, legfeljebb nem a kirakatban zajlanak a dolgok. Ráadásul újabb feladatom van tavaly ősz óta, amikor az Európai Néppárt alelnökének választottak, az alakulat elnöke pedig megbízott, hogy társelnökként egy migrációval és integrációval foglalkozó szakmai bizottságot vezessek, valamint egy, az EPP elveinek megfelelő dokumentum elfogadásához járuljak hozzá. Ez egy év alatt elkészült, november 15-én pedig az EPP közgyűlése meg is szavazta, s várhatóan márciusban a kongresszus is elfogadja.

–   Milyen tartalommal?

–   Ez a migrációs anyag leginkább arról szól, ami ma az embereket érdekli, és a félelmeikre igyekszik válaszokat adni. Hallottam olyan hírekről, amelyek szerint Ujhelyi István szocialista kollégám arról beszélt, hogy az a EPP parlamenti frakciója elfogadott egy négypontos javaslatcsomagot a migráció kérdésében, de szerintem összekeverte a képviselő úr a dolgokat. A frakció nem fogadott el semmit, ellenben a párt igen. Nagyon sok ponton pedig ez a szöveg átveszi a magyar miniszterelnök Schengen 2.0 néven ismertté vált és a migrációs probléma megoldására tett javaslatainak a lényegét.

–   Mit fektettek le ebben a doku­mentumban?

–   Kimondja, hogy az európai politikusok és kormányok legfőbb kötelessége az állampolgárok biztonságának megőrzése. Mert biztonság nélkül nincs szabadság, ehhez pedig elengedhetetlen Európa külső határainak megvédése. Azt, aki belép az unió területére, alaposan be kell azonosítani, segítséget és védelmet pedig a válság sújtotta területeken és azok szomszédságában kell nyújtani. Elfogadhatatlan a migránsok Európába való ellenőrizetlen beáramlása, hiszen ez veszélyezteti nemcsak a biztonságunkat, de a demokratikus berendezkedésünket, így a jogállamiságot is.

–   Ki kell menteni a tengerből az embereket?

–   Igen, de sehol nincs előírva, hogy őket automatikusan az unió területére kellene behoznunk. Ha pedig ez mégis így történik, akkor csak az embercsempészeknek segítünk.

–   Mi akkor a megoldás?

–   Afrikában kell létrehozni biztonságos övezeteket, és mindent meg kell tenni az optimális körülményeket biztosító menekülttáborok kialakításáért. Ott kell segítenünk, ahol a probléma keletkezik. Ugyanakkor az unión kívül kell megtörténnie azok kiválasztásának, akiket a közösségünk befogad.

– Ki jöhet?

–   Szakértők munkája nyomán ki mertük mondani ebben a dokumentumban, hogy mekkora csúsztatás van az EU-ban, amikor azt mondják: azért kell mindenkit beengedni, mert erre nemzetközi szerződések köteleznek. Pedig ezek egyénekre vonatkoznak. Ha valaki egyértelműen bizonyítja, hogy olyan sérelem érte, ami miatt nem maradhat a hazájában, azt egyénileg kell elbírálni. A tömegek beengedése viszont a másodlagos, vagy­is a szubszidiáris védelem. Ez arról rendelkezik, hogy ha valaki háború elől menekül, akkor az első, számára biztonságos zónában be kell őt fogadni. De ez semmiképpen nem az EU területe. Ezt az elvet kell tehát felülírni Brüsszelben, és az imént említett pontokkal együtt meg is fogalmaztuk az uniós döntéshozóknak. Ez tehát az Európai Parlament egyik legerősebb pártjának az állásfoglalása ebben a témakörben. Ezért örülök, hogy erről végre lehetett értelmes vitát folytatni, miután mi magyarok és miniszterelnökünk már korábban elkezdett róla beszélni, miközben az uniós döntéshozóknál süket fülekre találtunk. Talán az, hogy egy ilyen anyag átmehetett, segíthet abban, hogy megerősödjön ez a vélemény, és valahol a mi elképzeléseink nagyobb hatásfokkal jelenjenek meg Európa-szerte.

– Közben viszont a kisebbségvédelem területén is volt idén mon­danivalója.

– Igen, továbbra is tart a küzdelem ezen a téren. Erdélyi származasomból és habitusomból ered a nemzeti kisebbségek melletti kiállás, és ezt a munkát is végzem a kisebbségek védelméért létrehozott frakcióközi munkacsoport társelnökeként.

– Megfelelő terep az autonómia-küzdelemben egyáltalán Strasbourg vagy Brüsszel? Meg lehet itt menteni az erdélyi magyarokat például? Eddig inkább csak ködöt véltem felfedezni e két városban, amit legfeljebb csak szurkálni lehet, amikor a határon túli magyarokról van szó, és ez nem feltétlenül a magyar képviselők hibája.

– Különböző dolgokról beszélünk. Elég nagy baj, ha azt kell mondanunk, hogy menteni kell az erdélyi magyarokat. De sajnos az a helyzet, amit nem hittünk, hogy bekövetkezik…

–   2016-ban…

–   Igen. Hogy teljesen furcsa módon, korrupcióellenes eljárásnak álcázva, egy marosvásárhelyi katolikus iskola igazgatójáért kell felemelnünk a hangunkat, miközben egyértelmű, hogy semmi köze az ügynek a korrupcióhoz. Közben viszont lejáratnak egy kisebbségi közösséget. Talán ilyen ügyekben elő tudjuk segíteni a jogvédelmet itt is. Nem tudunk szembemenni közigazgatási döntésekkel vagy bírósági ítéletekkel, de fel tudjuk hívni a figyelmet az igazságtalanságokra, a jogbizonytalanság felerősödésére, még akkor is, ha ezek hosszú kifutású ügyek, és nem egyik napról a másikra járnak eredménnyel.

–   És az önrendelkezés ügye?

–   Arra is fel lehet hívni a figyelmet, hogy van Európa- szerte néhány olyan modell, ami megoldáshoz vezetett. Meg arra is, hogy ha az uniós alapelveket komolyan vesszük, és minden tagállam elfogadja őket, akkor az védhetné a nemzeti kisebbségeket, és ilyen módon akár még az autonómia is megillethetné őket. Most itt az a probléma, hogy amikor ezt megemlítjük, az illetékesek mindig azzal takaróznak, hogy a kérdés tagállami hatáskörbe tartozik. Erre a kettős mércére, ennek az alkalmazására kellett rádöbbennem 2004 óta. Mert amikor egy magyar kisebbség konkrét jogsértése történik például Romániában vagy Szlovákiában, akkor rögtön azt mondják, hogy tagállami hatáskörű a probléma. Aztán miközben semmilyen konkrét jogsértést nem tudnak felmutatni Magyarországon, de valamilyen nekik nem tetsző irány miatt ütni akarnak, mondjuk például a Fidesz-kormányon, akkor elő tudnak venni olyan vélelmezett jogsértéseket, mint például az alkotmánymódosításunk, ami viszont végképp tagállami hatáskör. Emiatt nem látom, hogy Brüsszelben lenne megoldás. Brüsszel nem fog autonómiát adni, és csak akkor alkalmazza kisebbségvédelmi alapelveit – és ezt sajnos ki kell mondani-, ha a politikai céljai azt kívánják. Éppen ez ellen küzdünk, hogy ez ne így legyen. És akkor itt hozzá kell tennem, hogy hazánkkal szemben már nem is tudják megmondani, hogy mi a problémájuk, de hétfőn arról döntött a bel- és igazságügyi bizottság, hogy február 27-én újabb meghallgatást tartanak a magyarországi jogállamiságról. Amikor pedig megkérdezem, hogy mi a problémájuk, azt válaszolják, hogy teljesen mindegy. „Az Orbán-kormány. Úgy ahogy van. Ha nem ez a pont, akkor amaz a pont. Vagy előhúzzuk a romakérdést!” Ezt mondták el nekem az ülésen. És ezen az alapon tényleg nagyon nehéz komolynak minősíteni
az ellenfelet.

– Térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Az említett belga politikus azt kiabálta idén januárban önnek, hogy azért vezette számára elfogadhatatlan módon a bizottsági ülést, mert Budapest migrációs politikája is szóba került, ami bizonyára kínos lehetett egy magyar képviselő számára. Valóban kínos ma magyarnak lenni az uniós intézményekben?

– Egyáltalán nem! Soha nem éreztem kínosnak, viszont mindig azokat minősítették az ilyen megjegyzések, akiktől ezek elhangoztak. Bármelyik tagországban ha megkaparnánk a felszínt, láthatóvá válna, hogy ott milyen súlyos ügyeket temettek el. Ezek után semmiféle szégyenkeznivalónk, semmiféle rossz érzésünk nem kell legyen amiatt, hogy honnan jöttünk. Sőt inkább büszkék lehetünk arra, amit az elmúlt években elértünk, például a gazdaság megerősítésével, arra, hogy nem lettünk Görögország, hanem egy ugyan kicsi, de biztos alapokra épülő ország vagyunk, amely ki tud állni az igazáért. Ráadásul egy olyan hord­erejű kérdésben, ami meghatározó lesz az elkövetkező évtizedekre és unokáink jövőjére, valamint európai környezetük milyenségére, adtunk olyan választ, amely az egyetlen vállalható volt az összes többi közül. Mert igen, szolidárisak vagyunk akkor is, ha megkérdőjelezik ezt. Segíteni kell a rászorulókon, de úgy, hogy az valóban segítség legyen. Mindenki elsősorban a sajátjaiért felelős, és én négygyermekes édesanyaként az én gyerme­keim jövőjéért felelek. Ha pedig Bel­giumot tekintem, ahol jártam Brüsszel no go-zónájában, a híres Molenbeek negyedben, azt kell mondanom, hogy a magyar kormány jó utat választott polgárai megvédéséhez.

Magyar Hírlap interjú – 2016. december 15., Kristály Lehel